Édes csókja megmozgatja bensőmet. Ahogy puha ajkaival számat érinti, teljesen beleremegek. A rég eltemetett emlékek képei, mint mélyből feltörő gejzír borítja el elmémet, és a Nap fényében szivárványt alkotva színek kavalkádjának mámora közepén lebegek, mint a boldogságtól szárnyait széttáró, és az ég felé repülő angyal. Csakhogy az angyal nem én vagyok. Mindketten a Pokol legmélyebb bugyrában fogunk hamuvá égni.

            Egyszer a múltban követtünk el csodás bűnöket, és mindketten meg is bántuk őket. De vannak helyzetek, amikor nem tudunk foglalkozni cselekedeteink következményeivel. Ez is egy ilyen. Csendben ízlelem csókját, miközben ő beletúr a hajamba, az én kezem pedig elindul karcsú derekától formás feneke felé. Kevés lányt találni, aki olyan vonzó, mint ő, és közben mégis művelt, és szorgalmas. Olyannyira, hogy orvostanhallgató lett. Felvették az ország egyik legjobb egyetemére, és a tanárai is nagy jövőt jósolnak neki. Bármiről lehet vele beszélgetni, akár biológia, film, festészet, mindenhez hozzá tud szólni.

De mégis: a legjobb a csókban. Ha megénekelték volna a Csókkirálynőt, vagy a Csókkirálylányt, azt róla mintázták volna. Tökéletesen megtalálja az egyensúlyt a nyelv és az ajkak között, és olyan szenvedélyesen csinálja, hogy bárkivel elhiteti amit akar. Ördögien tehetséges, és ennek tudatában is van. Sajnos. Úgy manipulálja az embereket, ahogy akarja. Mintha hipnotizálna, de ebből a hipnózisból nem kelt fel egy csettintés.

Olyannyira mestere lett ennek a – szinte már földöntúli – képességnek, hogy eszébe sem jut, hogy valaki más csapdájába eshet. Én vagyok az egyetlen, akinek ez sikerült. Bár ezt kevesen tudják, de én is bármit elérek, ha nem vagyok színjózan... Így kerültünk ismét ebbe a helyzetbe. Elhomályosult tudatommal nem fogtam fel, hogy mit teszek, csak vonzottak vöröslő ajkai, hogy ismét megízlelhessem, nem törődve azzal, hogy ha eljő a hajnal, mindörökre ki leszünk taszítva a Paradicsomból, mert megízleltük a tiltott gyümölcsöt. Kitaszítottakká válunk, arra leszünk kárhozatva, hogy hátralévő életünkben a szégyen tüzén égjünk, és még csak nem is csillapíthatjuk egymás kínjait, hisz mi okozzuk magunknak és egymásnak a szenvedést. Épp csak átfut rajtam e gondolat, de gyorsan elhessegetem. Ez a pillanat ennél többet is megér.

Most belülről éget ez az érzés, kellemesen, bizsergetőn, vágyakozón. Most csak a szenvedély lángjai mardosnak, és nem foglalkoztat más, mint ennek a tűznek a táplálása az intenzív csókok tüzelőanyagával. Érzem, ahogy a lángnyelvek nyaldossák bensőmet, lángra lobbantva szívemet. Aztán, ahogy leszáll elmémről az alkohol elhomályosító hatása, hidegzuhanyként oltja ki a tüzet a felismerés, miszerint tényleg a Pokolra kerülök. Még meg kell mondanom neki, hogy házas vagyok.